8. nap (aug. 15)
2009. augusztus 21.Torockó – a legkisebb magyar néprajzi tájegység
A szombati napon sem tekerés – sem előadás, a túrát értékeltük ki. Végigkérdeztük egymást, ki hogyan értékelte a túrát és mit visz innen haza.
A szombati napon sem tekerés – sem előadás, a túrát értékeltük ki. Végigkérdeztük egymást, ki hogyan értékelte a túrát és mit visz innen haza.
Sokan ezt a címet egy horrofilmnek, vagy egy pornófilmnek adnák, én egy egyszerű Erdélytúrás blog bejegyzésnek adtam ezúttal. Nem akármilyen nap volt ez a “hetedik nap”, nehezen jellemezhető jó-rossz szempontból, kifejtem: az utolsó bicajozós nap, van akinek jó – van akinek rossz. Az utolsó előtti Kalotaszeg túrás nap- egyertelműen rossz Hosszú a táv, nem olyan jó, de sok kocsma van útközben hmm, van akinek jó – van akinek rossz. Röviden ennyit bevezetőül. Vagy a rendhagyó ébresztés is a bevezetőhöz kéne tartozzon?
Ébresztés: a gonggal történt amiről a panzió amelyben aludtunk a nevét kapta, tehát gong és kamera- sokan már gyűjtik a pénzüket a filmesek lefizetésére hogy kitöröljék a fantasztikus anyagot ahol borzos fejjel, félcsórén, félkómásan a GONGRA ébredeznek.
Nagy nehezen elindultunk az épülő autópálya irányába. Az első megálló Magyarlóna, ahol megnéztük túránk utolsó kazettás templomát, és ahol egy nooogyon nooogyon furcsán beszélő néni próóóbált bészélni nekünk a templomról és oz oootópályáról, többé-kevésbé sikerült is neki.
"A kazettákat "Valami Lajos" festette" (Umling Lőrinc ) – tudtuk meg.
Eltávolodván az oootópályától -attól még a vizorba maradt- megérkeztünk Magyarfenesre, egyenesen egy igazi életművész birodalmába, ami pont olyan volt mint egy igazi életművész birodalma: egy hatalmas udvar, ahol a különböző művei voltak-hát inkább stratégikusan szerteszéjjel elhelyezve, mint kiállítva, de nagyon jó hangulata volt az egész birtoknak.
Voltak ott mini bronzszobrok és maxi szénaszobrok, tájház, ökoház, TV -be zárt postagalambok, különböző szamártípusok (nem mindegyik volt ott, volt olyan is akit mi vittünk), nyuszik, és éééééés egy eddig teljesen ismeretlen állatfajta aminek az Élő Erdély Egyesület a büszke felfedezője: KALOTAPINCSI
Ugyancsak Magyarfenesen megtudtuk, jobban mondva tanúi lehettünk annak, hogyan kell a női báj és sárm (Fóris Réka) segítségével sikeresen működő szövetkezetet (www.numulites.ro) újraalapítani.
Ami a nap hátralevő részében következett arról tulajdonképpen nem illene ilyen nyilvános helyen írni, na de a mi Egyesületünk nem a szégyenlősségéről vagy a diszkréciójáról híres, úgyhogy kedves olvasó, csak itt és csak most leírjuk.
Motiváció: nagyon erősen esett az eső már vagy 100 órája, megfagyva, elázva, hisztisen, benedvesedve közeledtünk Léta vára fele. Azért nem volt teljesen olyan mint Kafka kastélyában, mert egyesek elérték a várat, de a mázsoritáteá csak a Létai Bárig jutott. Ott kérem alássan egy nagyon szimpatikus, kedves rendes HMCS-helyi menő csávó- látván hogy milyen sokan vagyunk, milyen szépek és ügyesek vagyunk, és főleg látván hogy zuhog az eső, és nem tudunk továbbbiciklizni, meghívott minket "egy-egy korsó sörre, azaz 40 korsó sörre".
Az eső még mindig nem állt el, a korsó sörök is elfogytak, ezért még meghívott két láda sörre is, mi hálából nyomtunk egy felejthetetlen ÉEE partit a Létai Bárban-nem lehet nem nagy betűvel írni e hely nevét.
A következő betervezett programpont Borrév, fürdés az aranyosban lett volna, de mi inkább a zuhogó esőben, pocsolyában, nyálban, takonyban való fürdést választottuk.
Vidáman fürödöztünk a fent leírtak alapján a száguldó kamionok között a Jára völgyén hol lefelé hol felfelé, mikor egyszercsak kb pont a Buru táblánál elállt az eső. Ekkor vettük észre milyen gyönyörű tájakon fürödöztünk a biciklin.
Torockóig már rövid volt az út, de lélegzetelállítóan szép. Maga a falu pedig egy kész csoda, mesébe illő fehérre meszelt házikók, zöld ablak- és ajtókeretekkel egy festői táj közepén.
Torockón Furu Árpád fogadott minket, a Transylvania Trust Alapítvány oszlopos tagja és építész szakembere, aki sokunk szerint az egyik "legfaszább kalotaszegi csávó". Ő egy más, számunkra új szemszögből mutatta be Kalotaszeget és Torockót. Következtetés: Romániában működhetne a falukép védelem, és az értékmegőrzés úgy ahogy Torockón szinte tökéletesen működik, csak ügyes emberek és pénz kell hozzá.
A Transylvania Trust Torockón gondolt egy merészet: "1996-tól kezdődően Torockón átlagban 140 műemlék jellegű ingatlan tulajdonosa részesül évente karbantartási támogatásban azzal a feltétellel, hogy elvégzi háza körül a megfelelő karbantartási munkálatokat, épületei értékes építészeti és utcaképi elemeit nem változtatja meg, illetve változtatási szándékaival szaktanácsért az alapítványhoz fordul."
Furu Árpád, a hozzáállása, az életereje és a sikereik számunkra nem csak példaértékűek hanem hosszú évekre adtak hitet adtak ahhoz, hogy érdemes Erdélyben hinni, élni és dolgozni.
Minket tehát "Erdély elvarázsolt" ismét. És ön? Mikor hagyta magát utoljára elvarázsolni?
A pihenőnap egy kevésbé pihentető "Libuskáim ®" mulatsággal záródott, mely után a reggelt indulási gyakorlatokkal kellett kezdjük.
Az idei túrán már egészen biztosan megdöntöttük a gumidefekt rekordot, minden napra több is jutott, a 6.nap reggelén is több lapos kerékre ébredtünk, annak ellenére, hogy előző nap a bringák nem voltak használva. Rejtély? Talán valamelyik gumicég figyelt fel ránk és szúrogatta ki egy beépített embere kerekeinket?
A reggeli tornán már legtöbben tudták, hogy rövidesen egy 7 km-es mászás vár rájuk Mărişelig (Havasnagyfalu), a túra utolsó móc településéig. A mászás nem volt könnyű, de legalább túl vagyunk rajta. A tetőre érve Avram Iancu-nak állított fehér keresztnél gyűltünk össze és hallgattuk meg Szabó Károly rövid előadását róla. Avram Iancu és az 1848-as forradalom minden bizonnyal az egyik legvitásabb kérdés a román és a magyar nép között. A mi szemszögünkből az Avram Iancu csapatok által végrehajtott magyarok lemészárlására (pl.: Nagyenyed) nincs mentség. A románok szemében Avram Iancu nemzeti hős, aki a félresöpört román igények érdekében állt ki a csaták mezejére. A legvékonyabb dolog amiben megegyezhetünk az viszont kétségtelen: az osztrákok kitűnő érzékkel járultak hozzá a két nép egymással szembe állításához és ahhoz, hogy a 12 pontból 11 pontban egyetértő felek (románok és magyarok) egymásnak essenek. A végeredmény ismert.
"A táj szép" – állapíthatta meg bárki aki körbenézett a kék ég, fehér felhők, zöld hegyek, napsütötte havasi házak gyönyörű kombinációján. Szép már csak azért is, mert mindenki fejében ott a tudat, hogy innen az erdélytúrák történetének talán leghosszabb – mintegy 30 km-es – ereszkedője következik.
Tudja ezt Ursula is, az egyik bringának az elején csücsülve. Ursula – a kis sárga lánymaci – kicsivel több mint egy éve az élőerdélyes bringatúráknak állandó résztvevője. A transzfogarasi túrán került hozzánk az Argeş-ből a Bâlea tóhoz történő visszamászás napján. A csapat őszintén aggódott a táv és a szintkülönbség miatt. Akkor került Ursula hozzánk azért, hogy ha a csapat morálja lemenne, akkor tekerjen el mellettünk és dobjon fel minket. A tavalyi Csík-Gyimes-Gyergyó túrán egyébként került neki vőlegény, aki sajnos meghalt, de erről részletesebben itt lehet olvasni: Csík-Gyimes-Gyergyó 2008, 6.nap estéje (aug. 14.)
"A gravitáció boldoggá tesz" állapítottuk meg, a hosszú és boldog ereszkedő (szakszóval: lüttő) végén a tarnicai tó gátjánál.
A túra utolsó napjaiban a korábbi évek tapasztalatai alapján már a társaság kevésbé tud figyelni a honismeretre, ezért ilyenkor jobban fognak a könnyedebb programok, mint például a tóparti piknik, így ennek a programpontnak ezen a napon jutott egy néhány órás szelet.
A nap végén sikerült bejutnunk a gyalui várba. A város magyar alpolgármestere várt minket és kaphattunk tőle történeti áttekintést.
A kialakuló beszélgetésben kifejtette, hogy szerinte Székelyföld területi autonómiája utópia és, hogy a magyar népnek voltak és vannak kitűnő tudósai, művészei és sportolói, de kitűnő politikusunk nem is volt és úgy tűnik nem is lesz.
A korábban említett lokális faj, a kalotapincsi pedig egyre többször tűnik fel, az ember közelsége szemmel láthatóan nem zavarja.
A pihenőnapon néhányan úgy pihentek, hogy nem pihentek. Jól jártak.
Megpróbáltuk megnyomni a szünet gombot a honismereti szalagot lejátszó kétkazettás magnón erre a napra, szerencsére sikertelenül. Ha az erdélytúrázó kíváncsi és megy, akkor a hon mind jön szembe s ismerkedik meg velünk. A haza kikerülhetetlen.
Különösen fontos megismerkedni a helyi faunával, nem csak az itteni emberek, de az állat és növényvilág is ránk mosolyog. Kalotaszeg egyedi faja a kalotapincsi.
A szamosbazárt felkeresők végképp lementek a kalotaszeg térképről, de hát a pihenőnap az pihenőnap, ilyenkor el lehet hagyni a tábor (Kalotaszeg) területét.
Egy másik csoport a tó partján valóban pihent. Előző nap az út mentén összeismerkedtünk egy holland hölggyel aki egyedül túrázott a környéken. Megörült nekünk, mert az utolsó napokban a szállásán senkivel sem tudott beszélgetni. El is hívtuk a pihenőnapra egy tekerésre a tó körül. A lehetőséget megraradva ismertettük meg vele is Erdélyhont egész nap saját gondolatvilágunk szerint.
Vidáman ébredtünk, vidáman indultunk, szokásos reggeli szendvics pakolás, búcsúzás a mindig kacagó gyermekektől, akik befogadtak otthonukba egy éjszakára.
Aztán nagyon hamar elszomorodtunk mikor megláttuk az előttünk magasan ívelő hegyeket amiken át kell tekerni. Nehezen, de sikerült megérkezni a váralmási várhoz, hmm teljesen személyes vélemény: Kopacz Ági előadása érdekesebb volt mint maga a vár, ha valamiért akkor talán azért megérte odáig kimászni, na de amúgyis kilométer hiányos a társaság, kellenek az ilyen plusz hegyre tekerések, jobban mondva tolások.
A vár tetejéről amúgy nem sikerült senkinek sem megszerezni a három alapszínűre tervezett zászlót-magyarul tricolort.
Mikor már mindenki kezdte frusztráltnak és depressziósnak érezni magát, mivel még nem láttunk egy templomot sem, végre megérkeztünk a Farnasi templomhoz. Rigó Csaba emlékplakettet érő előadást tartott a kis templomról, de plakett helyett kérdésekkel, beleröhögésekkel, majd végül egy vastapssal jutalmaztuk, amiről kiderült hogy a református templomokban tiltva van.
Nem elég, hogy mindent elmondott a kazettás mennyezetekről úgy általában, a Kalotaszegi református templomokról, az Umlingek legrégebbi műveiről, amelyek ebben a templomban találhatóak, hanem még egy bónuszt is kaptunk tőle a végén: egy római kori oroszlán formájúra faragott kő! Az oroszlán nehezen felismerhető, de az egyertélműen látszik, hogy nagyon régi.
Közben a csoport két táborra oszlott, a vita tárgya az erdélyi magyarság milyensége
1.) barbárok voltunk, és szerencsére a szászok és a hozzájuk hasonló fejlett népek megcivilizáltak, vagy
2.) már eleve civilizáltan érkeztünk annak idején a mai Középeurópába, ami talán már csak fogalom, ebben a formában hogy Középeurópa.
Innen újabb hegy, amit véletlenül sem kerültünk ki, megmozgatni sem tudtuk, ezért átmásztunk rajta. A mászást sokan unták, ezért ilyen ocska kifogásokkal, mint lánc elszakadás, tengelytörés, gumi kipukkadás megálltak. Voltak akik szomorúak voltak, és unták, ők egy jó nagy, tökös eséssel próbálták feldobni a napjukat, én személy szerint a kaszkadőrködésre tervezett, szexi kaszkámat akartam kipróbálni egy kemény vettetőzéssel.
Következő megállónk: Magyarbikal, túránk során itt találtuk az első, egyesek szerint Kós Károly által elcseszett, mások szerint helyrehozott templomot, ilyenből még sokat fogunk látni. A falubéliek mindenesetre büszkék a templomra, és a hely szellemére. Frappáns megállapitás a templomkertben: közös vonása a kalotaszegi templomoknak, hogy mindenik aljában jólesik egy sör, egy szendvics, egy kis pihenés, vagy egy ölelés.
Bikalról egy minimum 60% -os lejtőn másztunk fel már megint, mindenkit kicsinált, de szerencsére maradt egy annyicska energiánk, hogy bejussunk Bánffyhunyadra, ahol a gyönyörű templomnak egész komoly konkurenciát jelentenek a ….. hát a gyönyörűnek az ellentéteként jellemezhető cigánypaloták. Amúgy a visszatérés az urbánus környezetbe cimű fejezet senkinek nem tetszett. Hunyadon megpihentünk a szó szoros értelmében egy fafaragó műhelyben, ahol Kudor István beavatott minket a fafaragás titkaiba. Ettől még nem tud senki közülünk szépen faragni, de legalább láttuk hogy kéne.
Sakkor megint tempó tempó tempóóóó, nehogy lekéssünk a várva várt táncházról. A táncház pont olyan lett amilyenreszámítottunk, szükségünk volt egy kis zenés táncos mulatságra már, és amúgyis megérdemeltük, mert erőst sokat tekertünk s erőst ügyesek voltunk.
A pálinka egyeseket segített másokat gátolt a táncban, de legalább mindenki jól szórakozott. Ha már táncolni nem is tud, legalább a tiszta szobából ellopott szűrben s szoknyában feszítsen. Danolászva, kalotaszegi tánclépésekben tértünk vissza a szállasra s nyugovóra.
A mákófalvi reggelen a csapat folyosón bongó biciklicsengőre ébredt – sikeresen.
Kovács Pali Ferenc bútorfestő már várt ránk s hamar kiokosított a bútorfestésből. Mikor kezdte volt kutatni a kalotaszegi bútorfestést, hallotta, hogy Kós Károly írt volt egy könyvet a témáról. Felkereste Kós Károly fiát Kolozsvárott, hogy a könyv iránt érdeklődjön. Dr. Kós Károly
feldúlva közölte, hogy ilyen könyv nincs s nem is lehet a kalotaszegi bútorfestésről írni, mert az nem egységes. Kovács Pali Ferenc elhatározta hát, hogy megírja ezt a könyvet. A kézirat megvan, s a képek is – már csak pénz kéne a kiadáshoz.
Inaktelke felé megláthattuk az előző nap meglátogatott (legrégibb) kalotaszegi templom 1km-rel odébb található haranglábát (in action).
Inaktelkén az istentiszteletről távozó helyieknek elénekeltük az inaktelki szerelmeses témájú nótát, ami alább hallható:
Felfedeztük a kalotaszegi dombokat.
Kőrösfőn 1848-ról, Vasvári Pálról, Avram Iancuról és Bălcescuról informálódhatnak az érdeklődők Péntek László alpolgármestertől, a Vasvári emlékházban – mi is megtettük, látogassanak el önök is!
Sztánán ismét egy különdíjas erdélyi “frankó legény” várt minket hűs udvarában. Osvát Lajos azért különösen érdekes, mert 1976 és 1990 között körbekerékpározta egész Romániát. Egy alkalommal a Brassó-Kolozsvár távolságot egyetlen nap alatt tették meg, hajnal 4 és este 11 között. Elmondása szerint a legnehezebb szakasz a Torda utáni emelkedés a feleki tetőig volt. Akkoriban mivel ennivalót vásárolni nemigen lehetett, a táskában 1 heti kenyéradaggal vágtak neki a tekerésnek. 1990-ben azért hagyta abba a kerékpározást, mert lett lehetőség különmunkákat végezni s így pénzt keresni. Na s akkor felmerül a kérdés, vajon a pénz vagy a bringázás boldogít-e joban? Bármelyik legyen is, szépen felújított sztánai házában Osvát Lajos mindenképpen sugárzott az életerőtől
Este a zsoboki gyermekotthonban szívtuk magunkba a gyermekek kacagását, amelytől azt érezheti a faluban járó, hogy az egész hely virul és zsibog. A református pap kezdeményezésére jött létre a Bethesda gyermekotthon, mely épületet tervezője Kós Károly nyomdokain lépdelve tervezte meg. A gyermekotthon mellett azonban van saját pékség és tejüzem. A faluban ez az intézmény mintegy 150 embernek ad munkát. Így nincs kiöregedés, elvándorlás, hanyatlás – ez az élő Erdély.
Az első nap végével kezdenénk az első nap kezdetét, ugyanis sokunk azzal az érzéssel kezdte az ötödik honismereti bringatúrát, mintha az előző évit folytatná- ahogy mondják egyből. Vissza a kezdetek kezdetéhez, értve ezalatt az érkezést péntek este: welcome drink, vidámkodás, duhajkodás, András Imola születésnapja, egymásnak örülés, a többit hmm, a sírba visszük magunkkal. Utolsó első esti felvonás: mérai iskola, pozitív gondolatokkal és sok pálinkával a fejünkben, ki elvárásokkal, ki anélkül, lefekszik a társaság.
Szombat a biciklizés szempontjából a legkönnyebb nap, programok szempontjából a egyik legdúsabb.
Villám templom és tájházlátogatás Mérán. A templomban rendkívüli kisugárzással rendelkező lelkésznőtől megtudtuk, milyen szigorú szabályok szerint ülnek a hívők a kalotaszegi templomokban: az apraja a nagyjától, az emberek az asszonyoktól külön, a fiatal legények és lányok egymásnak háttal – de így is megtalálják a módját a szemezésnek hihi. Kevésbé izgalmas információ: a mérai templom más mint a többi kalotaszegi templom.
Tájháznál: dilemma – a magasan vetett, szépen díszitett ágyban alól vagy felül alszanak a fiatalok, az alattuk vagy fölöttük alvó öregek hagyják-e őket aludni a nászéjszakán?
A zsúfolt motívumú bútorok megcsodálása után gyorsan elindultunk Magyarvistára, csapatokba szerveződve. Kifejezetten említésre méltóak a csapatok nevei: Száguldó hangulatharcosok, Vigyorgó sityakosok, Békésen hasítók, Precíz pucájúak, Wolf – problémamegoldók, Rucagergetők.
Magyarvistán gyönyörű templom, az Umling család mesterműveivel. A lelkész “csávó” stílusa enyhénszólva furcsa, semmiképpen sem a templomhoz méltó.
A nagyon finom, templomkertben elfogyasztott, ebéd-szendvics- után egyenesen béereszkedtünk a legnagyobb vistai kőfaragó műhelybe, ahol Pisti, a kőfaragó, a kőtörő gépek zajával konkurálva elmondta, hogy a vistai kő, mészkő, a pora bátran fogyasztható emberek és állatok által, valamint a világ második legnagyobb épülete, a bukaresti kászá popórululy is vistai faragott kővel van díszítve.
Next stop, Türe, ahol Vistával ellentétben a templom annyira nem látványos, de a lelkész stíusa annál inkább.
A templom előtt rendkívül kedves fogadtatásban volt részünk, László György, türei születésü író, és Erzsébet asszony forró fánkkal, hideg pálinkával és nagyon meleg szívvel várt minket a Bánffy kúria udvarán.
Meghatódva és szinte hihetetlen csendben csüngtünk Gyuri bácsi szavain, aki Kalotaszeg történelmén és szokásain kívül, a honismeret fontosságáról is beszélt.
Nagyon nehezen, de végül otthagytuk Gyuri bácsit, feltelve az ő optimizmusával, ami az erdélyi felemelkedést, megmaradást illeti. Célba vettük esti szálláshelyünket, Mákófalvát, egy rövid megállóval a nadasdaróci műemléktemplomnál, ahol láttuk kalotaszeg legrégebbi, de egyben legkevesebb haranglábbal rendelkező tornyát. A haranglábat következő nap látjuk meg, mert 1 km-rel odébb van.
Kérünk mindenkit, hogy ne sértődjön meg ezen, de mi bizony magunk közt, gondolatban “osztjuk” a nagyszerű embereknek az “erdélyi fasza csávó” díjat. A megnevezés mégha profán is, részünkről nagyon nagy elismerést takar, az olyan embereknek adjuk, akik egyfajta követendő példaképeinkké válnak valamiben.
Mákófalván Szabó Zsolt várt ránk, akit mi bizony ebbe a kategóriába sorolunk és a napunkat úgy zárta, hogy mindamellett, hogy sok mindent megtudtunk Kalotaszegről, Kós Károlyról, mosolygós szellemisége járt minket át, mellyel úgy térhettünk nyugovóra, hogy tudtuk, ez a nap nem volt hiábavaló.
Kedves olvasó!
A mai nappal elkezdődött az V.Erdélytúra, melynek célja, hogy mindenki ismerje meg a hont. Idén Kalotaszeg a honnak az a része amelyet megismerünk.
Két szervező s egy legény Dévából már itt vagyunk a helyi általános iskolában s várjuk, hogy a résztvevők vajon mikor kezdenek érkezni.
Idén 45-en leszünk a tervezett 50 helyett. Sajnos sokan az utolsó pillanatokban mondták le a túrát s ezzel jónéhányan akik jöttek volna nem tudtak eljönni, így a héten 5 hely mindig üres lesz az aszfalton.
Ez évi túránkról egy film is készül, melyben mindenki ismereteket és hangulatokat kaphat a napfényes (vagy esős?) Kalotaszegről!
Az útvonalunk különben Méra-Mákófalva-Zsobok-Kalotaszentkirály-Beliş-Gyalu-Torockó.
Igen tudjuk, hogy Torockó már nem Kalotaszeg, ellenben kitűnő helyszín lesz arra, hogy az idén 5 éves születésnapját ünneplő Erdélytúra buliját megtartsuk.
Tartsatok velünk a héten itt a blogon és a legjobb kolozsvári rádiókban, az Erdély FM-en és a Paprika rádióban!
A nagy hirtelen megjött télben a kint alvókra -5 fokos hajnali mélypont várt, de egy ember kivételével mindenki jól bírta.
Cserébe reggel csodás napsütésben fürdöttek a Radnai és Máramarosi hegyek, melyeket 9 körül vettünk kerék alá.
Borsáról Borsára 10km-et ereszkedvén a Máramaros Gyöngye (Perla Maramureșului) nevű fa-szörnyben költöttük reggelinket.
(Két ilyen nevű hely is van, mi abban voltunk, amelyik a kórházzal szemben van).
A hely maga érdekes, mindenképpen helyi jellegű, kicsit avétos, de első osztályú az étel és a kiszolgálás.
Közben a helyiek az utcákon serényen igyekeznek a templomokba hagyományos népviseletben. Templom előtt és után sokan térnek be egy-egy kávéra, sörre, üdítőre. Nénikéktől megtudtuk, hogy 3-4 rend népviseletük is van, és minden vasárnap másikat húznak fel.
A románokra általában jellemző, hogy erősebben vallásosak, de már náluk is jól érezhető az új és a régi generációk közti különbség:
A falvak sok jó embert rejtenek, akikkel érdemes kicsit leülni beszélgetni. Inkább az idősebbek barátkoznak könnyebben, a fiataloknak még rengeteg dolguk van a motorok és autók burrogtatásával, szombati kóma utáni rosszullét egymás közt történő megosztásával és egyéb máshol is megszokott tennivalókkal.
Az egész körútra jellemző volt, hogy ebből a régióból rengeteg fiatal ment el dolgozni valamelyik latin-európai (Olasz-, Spanyol-, Francia-) országba. Ezt egyrészt mindenki meséli, másrészt árulkodik a befejezetlen építkezések tömkelege. Menet sokat járt a fejemben egy jelzős szerkezet: “A félkész házak országa”.
Az izaszacsali (Săcel) kerámiák történetét a vegyesbolt udvarán igyekeztünk felkutatni. A faluban egyetlen család foglalkozott
a kerámiával s a tudás évszázadok óta apáról-anyáról-fiúra-lányra-felségre-férjre szállt. A család utolsó tagja egy néni, akinek
a férje családjából érkezett a szakma. Nála is látható a máramarosi népviselet egy érdekes eleme a tarisznya:
A fiai és unokái nem foglalkoznak a kerámiával és ha ez így marad akkor a nénivel együtt ki fog halni a mesterség. Az agyagot a környékről gyűjti be, van lábbal és motorral hajtott korongja és egy saját kemencéje. A minták egyszerűek, eredetüket próbáltuk firtatni, de valami ősi dákokat emlegetett akikről már sokat hallottunk, de látni még senki sem látta őket. Csak reménykedjünk, hogy valamelyik fiatal két burrogtatás között mégis kezébe veszi az agyagot.
Volt még egy hágó a Szacsali (Șetref) ahonnan a Nagy Pietrosz “oldalról” látszik (nyugati irányból).
Itt komoly curáj behatásról gondoskodott Pătru Bârlea aki népdalénekes és ő maga sütötte nekünk a micset, flekkent, szalmakrumplit, mindezt ugyanabban a tál olajban. Nem volt rossz, de a jó nem ilyen.
A hágóról jó 35 km ereszkedő a Szalanca folyó völgyében Naszódig.
A túra érdekes zárszavát Naszódon kaptuk míg az utcán a kocsikba pakoltunk. Egy arra járó hölgy meg sem állva, menet közben kérdezte tőlünk (magyarul):
- Honnan érkeztek fiúk?
- Csíkszeredából.
- Ja, akkor tudják, hogy Naszód román.. – mondta s nyugodtan tovább ballagott.
Ma rövid moldvai kitérővel átértünk Máramarosba.
Az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy ezen a vidéken (is) 0-24-ig hordják a fát.
Mondjuk van is amit, a fekete máramarosi erdők még hatalmas végeláthatatlan területen feküsznek.
Bringával a Priszlop hágó nem is olyan kicsi vállalkozás, amin ez az enyhe januári idő nem segített (értsd 2,5 fok).
A gyimesben korábban megtudtuk, hogy ha a biciGlin nincs motor, akkor málégőzzel megy.
A Priszlop hágón megálltunk nassolni. A választás a puliszkára esett, az volt az egyetlen nassolni való, azt nassoltuk.
Kicsit másképp, kicsit sütve, kicsit sajtosan. A ház büszkén hirdeti, hogy természetes termékeket kínálnak vendégeiknek.
Jól is teszik nem? De. Ugye? Na.
Találkoztunk eredeti arcokkal.
És vittünk olyan dolgokat amik nélkül valószínűleg meghaltunk volna
Puliszkaevés közben megtudtuk egy helyi újságból, hogy a 2000 óta épülő templom körül folyamatosan botrányok vannak. Rézkupolás ortodox templomra igényt tart egy Olaszországban dolgozott stárec, aki nem akar senki más feljebbvalót elfogadni.A máramarosi ortodox egyház feje pedig valaki mást szemelt ki a kolostor élére. A múlt hétvégén kimentek helyszínelni a máramarosi feljebbvalók a Priszlop tetőn épülő kolostorhoz, ahol az önkéntes stárecjelölt öngyilkossággal fenyegette meg a vendégsereget és a templom tetejéről le akart ugrani a mélybe. Aztán jöttek a rend őrei, s hosszabb huzavona után sikerült a stárecet leszedni a tetőről. Van egy sejtésünk, miszerint a kolostor egy darabig még épülőfélben lesz.
Borsán (a sípálya alatti üdülőfaluban) az ott élő egyetlen magyar családnál, az Ursu panzióban szállunk meg.
A pályát a 80-as években építették és mintegy 3km hosszú a sízhető szakasz. Mióta külföldre is
lehet járni sízni azóta nagyon sokan elpártoltak ettől a sítereptől. Ha van hó, akkor is csak a hétvégék
vannak kihasználva. Régebb sokan jártak Kolozsvárról, Szatmárról, de a szatmáriak manapság inkább Szlovákiába
míg a Kolozsváriak Ausztriába mennek sízni. Újabban a moldvai vendégek gyakoriak, mióta nekik is több
lett a pénzük s erre a panziónak, a falunak nagy szüksége van.
A 0. napon itt a blogon feltett kérdésünkre némiképp megerősítő válaszként a hölgy elmondta, hogy
a panzió többéves fennállása alatt mi vagyunk a 3. vendégek Hargita megyéből.
Egyébként a mostani pálya mellé építenek egy újat is. A lenti kép bal felső harmadában a hegyen látszik
két bevágás az erdőben. A baloldalit a magyarok csinálták 1944-ben mert itt olimpiát akartak rendezni.
Mellette jobbra a kisebb vágás most készült és az lesz az új pálya. A képen különben nem látszik, de a két pálya felső szakasza közös.
Az éjszakát 9-en a cabanában 4-en az udvaron sátorban töltöttük.
A sátor mellé ki volt kötve 2 ló s egy tehen amelyek időről időre ruffogtak,
nyihaháztak, herregtek, truffogtattak a nagy öblös fejükkel, rázták a csengőt.
Reggel még jöttek hozzá a szaglászó morgonc kutyák, a bibipelő csirkék, az urkulászó
kakasok és a gurtyogó pulykák. Tiszta brémai muzsikosok Ez persze nem volt zavaró, sőt
esment akkorát aludtunk, hogy füstölt.
Domnu Rizea reggel is kedélyesen fogadott és hamar felrakatott nekünk egy nagy bidon
teavizet. Jól indul ez is!